Sorok, mik sokat mondanak…
Ezért élek, ez az életem.
Igen, ezek a sorok,
Melyek beszélnek helyettem.
Elmondják neked,
Örömöm-bánatom.
Kimondom, amit érzek,
Soha nem titkolom.
De ha egyszer végleg
Elragad a bánat árja,
Nem lesz, ki nektek
Szívét kitárja…
A bánat… mely sokakat
Szörnyű tűzzel éget,
Egyszer megtalál engem,
Téged, s elvisz minket.
Együtt fogunk égni
A kín szörnyű tüzében,
Lángol majd a lelkünk
A szenvedés hevében.
Igen, én is feladnám,
Pedig eddig erős voltam.
Tartottam bennetek a lelket,
Ahogy mindig is szoktam.
De most kimondom hát:
Elég volt már ebből,
Mindenki depressziós,
Könny hull a szemekből.
Nem bírom nézni, ahogy
Barátaim élik napjaikat.
Szomorúak, szerelmesek…
Én sírva írom e sorokat.
Bánt, ami körülöttem zajlik,
Az optimizmust Ti nem ismeritek…
De tudjátok mit? Már én sem…
Mert elvettétek a kedvemet.
Mindenben a rosszat látjátok,
Nem tudtok feledni,
A szép dolgokat meglátni.
S optimistán gondolkodni.
De nem hibáztatlak Titeket,
Csak most annyit kérek,
Ha olvassátok e sorokat,
Tudjátok meg: szívből beszélek! |