Sorok, mik sokat mondanak…

Ezért élek, ez az életem.

Igen, ezek a sorok,

Melyek beszélnek helyettem.

Elmondják neked,

Örömöm-bánatom.

Kimondom, amit érzek,

Soha nem titkolom.

De ha egyszer végleg

Elragad a bánat árja,

Nem lesz, ki nektek

Szívét kitárja…

A bánat… mely sokakat

Szörnyű tűzzel éget,

Egyszer megtalál engem,

Téged, s elvisz minket.

Együtt fogunk égni

A kín szörnyű tüzében,

Lángol majd a lelkünk

A szenvedés hevében.

Igen, én is feladnám,

Pedig eddig erős voltam.

Tartottam bennetek a lelket,

Ahogy mindig is szoktam.

De most kimondom hát:

Elég volt már ebből,

Mindenki depressziós,

Könny hull a szemekből.

Nem bírom nézni, ahogy

Barátaim élik napjaikat.

Szomorúak, szerelmesek…

Én sírva írom e sorokat.

Bánt, ami körülöttem zajlik,

Az optimizmust Ti nem ismeritek…

De tudjátok mit? Már én sem…

Mert elvettétek a kedvemet.

Mindenben a rosszat látjátok,

Nem tudtok feledni,

A szép dolgokat meglátni.

S optimistán gondolkodni.

De nem hibáztatlak Titeket,

Csak most annyit kérek,

Ha olvassátok e sorokat,

Tudjátok meg: szívből beszélek!