Volt egyszer egy kisleány, szép fiút szeretett. De a fiú őt megcsalta
könnyedén, nevetve. A kislány egyre várta, várta vissza kedvesét. De a
fiú nem jött el, másnak adta a szívét. A kislány már nem tud várni, a
szépfiú nem jött el. Ki kell állni a sinekre, hogy a vonat üssön el.
Közeledik a vonat a kislány már tétováz. Hátha holnap eljön, hátha
holnap újra vár. A gyorsvonat gyorsan fékez. Megcsikordult a kerék.
Egy-kettőre kitoldult a sok kíváncsi nép. A tömegből jön egy fiú, lesüti
két szemét. Rápillant a kislányra, felismeri kedvesét. A kislány rápillant
kinyitja két szemét. Szomorúan néz reája, felidézi emlékét. -Tudtam
hogy eljösz, nem hiába vártam rád. Most már tudom hogy szeretsz,
mégis te vagy az én mindenem. Lehanyatlik a leányka felé, lehunyja két
szép szemét. Mire az orvos megérkezik a kislány nem él. És a tömegből
egy lány átkarolja a fiú derekát. Majd kedvesen szól hozzá: Menjünk
kedves tovább! -Nem megyek tovább, szól a fiú csendesen, őt
szerettem tiszta szívből, ő volt az én kedvesem.

Együtt járnak sok éve már. Fiú és a lány, mint két jóbarát. Hideg tél,
meleg nyár kint találta őket a kisutcán. Fogták egymás kezét,
beszélgettek sokat, suttogtak egymásnak csacsi szavakat. Boldogok
voltam, mint soha senki más. Szerették egymást a fiú és a lány. Egy
nap így szólt a lány: Gyereket várok édes, kisbabát! A fiú szemében
megeredt a könny... De nem szólt csak némán elköszönt. Többé nem
jött vissza már. Nem várta a lányt a Duna partján. Ez volt hát a nagy
szerelem?! Megszületett a fiú, s boldog volt a lány. Hátha eljön az apa
tán! De nem jött vissza hiába várta őt. S a hetek, hónapok egyre
szálltak. Ő reménykedett hátha visszatér mégis. De a fiú akkor már
másnak mesélt. Együtt él a lány kisfiával árván. Benne lelte
boldogságát és elmúlt ifjúságát. Nőt a kisfiú, napról-napra szebb lett,
kimondta az első szót, a legszebbet. A fiú ott tipegett az anya mellett,
a sötét utcán ahol azelőtt ketten mentek. Mégegyszer felvillantak a régi
szép pillanatok. Felsóhajt a lány: -Milyen kár hogy egyedül vagyok! S
akkor egy ifjú pár köszönt reá. Egy kék szemű barna hajú srác és egy
szőke lány. Visszanéz az anya könnyein át, és így szól kisfiához: -
Látod, ez volt az édesapád.

Nem vagyunk mi egymásnak valók szivem. Ha én azt mondom nem, te
azt mondod igen. Ha én Bach művet akarok hallgatni, te másnak
készülsz szerelmet vallani. Ha én epedek érted, csókjaidra vágyom, te
némán közönségesen cigizel az ágyon. Ami szép volt, elmúlt. Most
mindennek vége. Kibírom nélküled, már gyűlöllek téged. Ezzel
búcsuzom, soraimat zárom, gyűlöllek téged, és már nem is bánom.